Csak ott, akkor még nem a halottakra emlékeztek, hanem éppen marihuánát szívtak. Számomra eddig ez az éved legösszetettebb színházi élménye. Mert a színházban mégiscsak a színész a legfontosabb, nem a technika és a semmit valaminek eladni akaró szemfényvesztés. Pécs, Uránváros, Pécsi Harmadik Színház kisszínpada. Eddig kellett jönnöm, hogy Cseh Tamással szólva, "kapjak meg mindent, amit a színháztól várok". Ráadásul, a fennmaradásért való küzdés dacára, Vincze János rendező üzenete pozitív. Mindig van kis remény. Honthy Hanna még mindig szól a rádióból és a színpadi egér is életben marad. (Toldy Miklós felvétele. )
A társadalom, minthogy nincsen igazán tér, ahol mozgásban lehetne, állíthatná, mondhatná önmagát, tehetetlen, s magára hagyja az egyént, aki tehát magában, egyedül, a közösség, a tradíció, a kultúra védelme nélkül áll - állunk, s próbálkozunk ki-ki alapon. És hiába tudunk valamit egyenként, akár több millióan, ez, a nyilvános beszéd híján, személyes tudás marad, pedig kollektívnek kéne lenni. (Esterházy Péter) Egy ma születésnapját ünneplő úr, aki olyan sármos volt akár a mi Rajnay Gáborunk vagy Somogyvári Rudolfunk, ki ne látta volna rendezései közül a Nápoly aranyát, a Biciklitolvajokat, Egy asszony meg a lányát, A házasság olasz módra, a Napraforgót vagy szereplésével a Kenyér, lmsorozatát.
A szövegben nem volt kétértelműség, a díszlet – ha beszélhetünk erről egyáltalán egy műanyag szalagfüggöny, és pár szék esetében -, a jelmezek nem bombasztikusak. Nem jelent meg az emberi pitiánerségben rejlő embertelenség, ahogy egy kegyetlen szürreális világ rémképe sem. Még csak egy ember vágyainak és reményeinek teljes összeomlását sem láttuk igazán, a főszereplő lány halála ellenére. Ahogy az emberi kapcsolatok csődjét sem. Inkább csak a "bocs, de ez most nem sikerült"-et láttuk csak a színpadon. Amit azért feltétlen az előadás javára írok, az a színészi játék. Szegények küzdöttek, kúsztak, másztak, alábuktak a mélybe a csöppnyi színpadon, körbeszaladták az emelt nézőteret. Az nem az ő tévedésük, hogy a nézők többségének, úgy a negyedik sor után már nem látható, hogy a színpad előtti árokban mi történik, vagy a színpadra felvezető két oldalon, ha ott van a játék, csak hangban élvezhető. (Lévén maximum nyolc sor ebben a színháznak csúfolt szobában, meg talán 65 szék, erre figyelni kéne. )
Remekelt mindegyik figurájában, hol pökhendi, lekezelő, hol csendes agresszor, hol közönyös, hol anyaszívű kolléga. Úgy tűnt, egy grimasz, egy félmosoly, egy nézés és kész a színpadi karakter. Kedvvel, hittel, - szinte derűsen - játszott, jó volt látni. (Azt sajna nem tudom miért kellett férfi főkórboncnokot megszemélyesítenie, gondosan piszoárba vizelve. ) Nagy Zsolt, fekete szakállal, kigyúrt macsóként, bőrnaciban, mint Mária, megmutatva milyen egy testéből élő, megalázott asszony. Vajon ő miért lépett fel női szerepben? A gombhoz varrjuk a kabátot elvű, kőbunkó rendőr figurája, akár egy gorilla. Ez a színpadi jellemábrázolás - egyedüliként, a felszínen is és nem csak lappangva a sorok között - félelmetesre sikeredett. Znamenák István is két remek karaktert mutatott. Segédkórboncnoka egy idegesítő, furcsa, magányos csodabogár, beletemetkezve extravagáns hóbortjába, a kisállattartásba. Mogorva, tikkelő, vagy inkább paralízises bíróként megint csak eljátszotta három percben egy szétesett házasság érzéktelen férjét, aki ráadásként csak otthon szájal, a gyengébbel, a hivatalában egy bólogató beszari, Nagy Péter narrációjára talán nem volt feltétlen szükség, de lehet, ahogy diktafonba mondta néha a színpadi a történéseket, ez adta a "színes rendőrségi hír" jelleget.
Mi történik, ha valakit lenyel egy krokodil? Meghal, mondanák Önök. De mit mond Dosztojevszkij? Miután a pétervári csinovnyikot (ma úgy mondanánk: hivatalnokot), Ivan Matvejicset egy hatalmas krokodil váratlanul lenyeli, nemhogy meghalna, de – a krokodil legnagyobb meglepetésre – kifejezetten örül új helyzetének. A fenevad gyomrából ugyanis világosságot és új eszméket hirdethet polgártársainak. "Elég csak elkülönülni valahol, vagy belekerülni egy krokodilba, máris megteremtődik az egész emberiség számára a paradicsomi lét lehetősége" – bölcselkedik Ivan Matvejics, A krokodilus főhőse. Dosztojevszkij visszaemlékezései szerint a kisregényt egy valós esemény ihlette: egy német zoológus 1864-ben Szentpéterváron élő krokodilt mutogatott az egzotikus élményekre vágyó közönségnek pénzért. A különös, groteszk élmény hatására Dosztojevszkij fanyar, filozofikus humorú, abszurd történetet kerekített, amely leginkább Gogol pétervári történeteinek (mint például az Orr vagy a Köpönyeg) irodalmi hagyományából merített.